Bendl Vera: Berci nem megy iskolába – 15. fejezetRemsey Dávid rajzaival
Berci kalandjairól a vírusos időszak eleje óta olvashattok: velünk együtt ismerkedett meg ezzel a rendhagyó helyzettel, amikor a gyerekek nem mehettek iskolába, nem találkozhattak a nagyszülőkkel és a barátokkal és a legizgalmasabb program az volt, amikor a család kutyáját levihették sétálni. De Berci, Juszti és Borka minden helyzetben megtalálja a kalandot – még a kórházba is besettenkednek Mamóhoz!
Az előző részért kattints ide, ha pedig már tűkön ülve vártad a folytatást, olvass tovább!
Berci kalandjairól a vírusos időszak eleje óta olvashattok: velünk együtt ismerkedett meg ezzel a rendhagyó helyzettel, amikor a gyerekek nem mehettek iskolába, nem találkozhattak a nagyszülőkkel és a barátokkal és a legizgalmasabb program az volt, amikor a család kutyáját levihették sétálni. De Berci, Juszti és Borka minden helyzetben megtalálja a kalandot – még a kórházba is besettenkednek Mamóhoz!
Az előző részért kattints ide, ha pedig már tűkön ülve vártad a folytatást, olvass tovább!
Mamó illata meg a hipószagú padló
Magukkal vitték Blökköt, hiszen nála jobb ürügyet nem tudtak kitalálni az esti távozásra, és anya el is engedte őket azzal a feltétellel, hogy Juszti rajta tartja a szemét a többieken – Bercin és a család kedvenc kutyáján, ugyebár –, és azzal a megjegyzéssel, hogy „kilenc óra kissé késő a kutyasétáltatásra, ne legyen ebből rendszer!”, Borka pedig úgy tett, mintha már aludni is ment volna, majd Berciék ajtaján kilopakodott észrevétlenül, és így ültek rá már megint három plusz egy személlyel Juszti robogójára fél kilenckor, és a fővárosi kórház járványügyi osztályára tartottak. Blökknek persze fontos szerepet szántak a küldetésben, ugyanis ő volt az első, aki beszaladt a kórház óriási kertjébe teljesen észrevétlenül, tekintve, hogy a portán egy kistestű kutyát nem regisztrálnak, fel sem tűnik senkinek, ha ügyesen és természetes arckifejezéssel baktat befele, a kórházkert száradó bokrai közé. Ezután következett Borka, aki teljes antikáfelszerelésben és teljesen kétségbeesett arccal megszólította a portás bácsit – ez a kórházi portás tökéletesen józan volt, bár maszkot nem viselt –, és panaszos hangon ezt mondta, „ne tessék haragudni, beszaladt a kutyám a kertbe, csak utána mennék, és kihozom, egy perc sem telik bele, de nem hagyhatom bent, ugye?”, a barna köpenyes bácsi meg morgott erre egyet, hogy „nem, a kutyáknak nagyon nincs helye egy kórházban, főleg most, szóval azonnal hozzad ki onnan, kislányom, és máskor ne is gyere erre!”, szóval, hát nem volt a legjobb kedvében a bácsi, de ez portásokkal megesik alkalomadtán, viszont amíg ő Borkával mérgelődött, addig Berci és Juszti a portásablak alatt, derékban meghajolva beszaladtak a kertbe, és ha már bent voltak, el is indultak megkeresni a fertőző osztályt, előre tudták, melyik épületben lehet, és Juszti telefonján követték a gps-t. Borkával még váltottak pár szót, aki most tényleg nem találta Blökköt, ez pedig meglehetősen furcsa volt, hova bújhatott ez a kutya?, hiszen mindig is hallgatott a nevére!, majd amikor az épület elé értek, elővették a főzetet és a leírást a hátizsákból, Bercin megigazították a védőfelszerelést, és már indulhatott is. „Első emelet hatos, tudod”, súgta még Juszti, de hát Berci tudta, hogy ne tudta volna.
A bejáratnál nagyon óvatosnak kellett lenni, Berci erre már felkészült, a lépcsővel szemben ugyanis egy szobában az ügyeletes nővérek és az orvos ülhetett, őket nagy ívben kerülni kellett, ezt biztosan lehetett tudni, így Berci először a falhoz lapult, és amikor semmiféle mozgást nem látott a nővérszoba környékén, óvatos léptekkel lopódzott az emeletre, ahol teljes csönd fogadta, csak kisebb horkantások hallatszottak a szobákból, szörcsögés és ritmus nélküli szuszogás. Az emeleti folyosón égett a villany, az ajtók fölött számok, egyes, hármas, kettes, négyes… hatos! Berci beóvakodott a kórterembe, vagy nyolcan feküdtek és ritmusosan horkoltak az ágyakon, egyetlen kislámpát látott csak világítani, egy néni olvasott az éjszakában, mindenki más mélyen aludt, és ez a néni olyan békésen mélyedt a könyvébe, hogy Berci legkevésbé sem gondolta, hogy bármilyen veszélyt jelenthet, hogy esetleg riasztaná a nővéreket, vagy bármi ilyesmire készülne. Az olvasólámpa fénye miatt körül tudott nézni, és a homályban lassan észrevette az ablak melletti ágyon alvó Mamót, a szőke haját a párnán, az apró kezeit és a virágos hálóingét. Gyorsan elrendezte az éjjeli szekrényén Karcsi papa főzetét, az üvegcsét közvetlenül a félig elfogyasztott tea mellé állította, a bögre közelébe, elé pedig a feliratot a hozzávalókkal, ahogy Jusztival megbeszélték, sőt, külön a denevérszárnyreszeléket egy üvegcsőbe, és csak azután figyelt jobban Mamóra, és úgy látta, hogy Mamó sokkal törékenyebb, mint régebben, valahogy egy picit soványabb is, és igazán zavaró, hogy nem beszél összevissza okoskodva és feladatokat osztogatva, szörnyen idegesítő, hogy csak alszik itt a vékony karjával és az egyenesedő hajbodraival, és akkor Berci minden gondolkodás nélkül lehajolt hozzá, és megölelte, egészen odabújt a szuszogó Mamóhoz, nagyon óvatosan és kedvesen és viszonylag hosszan; igaz, ami igaz, antikáköpenyben, kesztyűben és maszkban egyáltalán nem olyan az ölelés, mint köpeny nélkül, csúszik az anyag és egy picit kemény, nem lehet úgy megfogni Mamó puha hálóingét, de azért az is igaz, hogy még antikában is jobb az ölelés, mint sehogy, így Berci Mamóhoz bújva azt suttogta, „gyógyulj meg gyorsan, légyszi! hiányzol!”, és Mamó majdnem kinyitotta a szemét, de újra lecsukta és nyugodtan szuszogott tovább, Berci pedig egy idő után úgy érezte, hogy nagyon is ideje lenne távozni, még mielőtt felfedezik.
Csakhogy ekkor lépteket hallott a folyosóról, te jó ég, most mit csináljon, mi lesz, ha elkapják őt is meg a főzetet is, egy gyors mozdulattal bebújt Mamó ágya alá, szörnyű hipószaga volt mindennek, még éppen az utolsó pillanatban, mielőtt egy talpig beöltözött nővérke megjelent, és végigpásztázta a termet, éppen kattintotta volna föl a villanyt, amikor a sarokban olvasó néni megszólalt, „nővérke, ne ébressze fel az alvókat, minden rendben van, figyelek”, a nővér pedig kicsit bizonytalanul ácsorgott, „nem is tudom, Aranka, mintha hallottam volna valamit”, „hát hallhatott, mert én mocorogtam itt összevissza”, válaszolta Aranka, aki egyébként egyetlen mozdulatot sem tett, mióta Berci belépett a kórterembe, „jó, jó, de mi az ott Margaréta néni éjjeliszekrényén? Valami furcsa eszköz”, és Karcsi papa főzete felé nézegetett, de kívülről valószínűleg nem látott sokat, „de hiszen ez a teája, csak kiöntötte egy másik csészébe, igazán, nővérke, legalább egy kicsit hadd’ olvassak, kérem”, torkolta le a kíváncsiskodó ápolónőt Aranka, a nővérke pedig szúrós szemmel vizsgálgatta az olvasó nénit, de aztán mégis távozott.
Berci rémülten mászott ki az ágy alól. Aranka néni ölébe engedte a könyvet, amit talán mégsem olvasott olyan lelkesen, de az volt a címe, hogy Gyilkosság a paplakban, és kedvesen, de határozottan nézett Bercire. „Bercikém, azt hiszem, menned kellene. Itt hamarosan kezdődik a boogie. Jobb, ha nem találnak meg. Siess, kicsikém!”, Berci persze nem értette, mi kezdődne, ezek az idősek néha olyan furák és összevissza beszélnek, de azért az Aranka néni egyértelműen beépített embernek tűnt. Gyorsan elköszönt tőle, „csókolom”, suttogta, és osont volna kifele a folyosón, ha meg nem látja Blökköt, aki rá várt az ajtóban csaholva, virágot is hozott Mamónak, egy gyönyörű, sárga íriszt, egyenesen a kórházkertből, a küszöbre tette, és éppen arra készülődött, hogy nekifutásból Mamó ágyára ugorjon és mellé telepedjen. „Úristen, te nem lehetsz itt”, próbálta meg fölnyalábolni a drótszőrű Mamó-rajongót Berci, de nem sikerült, mert akárhogy tartotta, Blökk kiugrott a kezéből. Utána futott, de Blökk ekkor fogócskát kezdett játszani vele a kórteremben, és miután Aranka néni ráparancsolt, „mindegy, hagyd itt a kutyát, csak szaladj”, és az óráját nézegette sűrűn, gyorsan lefutott a lépcsőn, maga sem tudva, mi a helyes, és azt suttogta az ajtónál a száraz bokor mögött várakozó Jusztinak: „itt valami készül, Blökk bennragadt, de szerintem mennünk kell.”
