Bendl Vera: Berci nem megy iskolába – 13. fejezetRemsey Dávid rajzaival
Bendl Vera a Pagony egyik legújabb szerzője, Mihályi Csongor és az időgyurma című meseregényét már eléritek a webshopban! Most viszont Berciről ír, aki, hozzátok hasonlóan, most nem mehet iskolába – és, valljuk be, Berci ennek igencsak örül. De aztán kiderül, hogy azért mégiscsak van iskola, csak nem úgy, ráadásul Mamóval sem lehet találkozni – csak grannykype-on. Hogy erről még sohasem hallottál? Mi sem. Bercinek ugyanis nem mindennapi nagymamája van, hanem olyan, aki sokkal többet tud, mint hinnéd. Lehet, hogy még varázsereje is van?
Az előző részért kattints ide, ha pedig már tűkön ülve vártad a folytatást, olvass tovább!
Bendl Vera a Pagony egyik legújabb szerzője, Mihályi Csongor és az időgyurma című meseregényét már eléritek a webshopban! Most viszont Berciről ír, aki, hozzátok hasonlóan, most nem mehet iskolába – és, valljuk be, Berci ennek igencsak örül. De aztán kiderül, hogy azért mégiscsak van iskola, csak nem úgy, ráadásul Mamóval sem lehet találkozni – csak grannykype-on. Hogy erről még sohasem hallottál? Mi sem. Bercinek ugyanis nem mindennapi nagymamája van, hanem olyan, aki sokkal többet tud, mint hinnéd. Lehet, hogy még varázsereje is van?
Az előző részért kattints ide, ha pedig már tűkön ülve vártad a folytatást, olvass tovább!
Az a 76 éves csitri elkapta!
„Mamó kórházba került. Most hívott”, mondta anya szomorúan és szörnyen aggódva, holott Mamó nem is az ő, hanem apa anyukája volt. Apa is hallatszott a háttérben, úgy tűnt, ő is elhagyta a spanyol bázisát, föl-le botorkált a nappaliban, valószínűleg a mobiljával a kezében. „Nem érem el az orvosokat, egyszerűen nem veszik fel. Hát persze… teljesen túl van terhelve az egész rendszer”. „Korona?”, kérdezte Juszti, mire anya bólintott, és Berci hirtelen úgy érezte, hogy ő most fogja végre lerúgni az összes vírust egy speciális rúgással, most azonnal, mert ezt aztán nem tehetik. Nem szállhatnak rá éppen Mamóra, aki még védekezett is ellenük, hiszen bizonyára ette az antiká kuglófjait, és egyáltalán: miért éppen őt kellett megtámadni? Hogy jutottak hozzá ezek a nyamvadék vírusocskák? Hogy történhetett meg mindez, és most mi lesz?
Amint anya kilépett a szobából, Berci remegni kezdett, és majdnem sírt, közben pedig végtelenül igazságtalannak tartotta, hogy Borka meg Juszti kívánságát teljesítették, hiszen elmentek fára mászni, Mónikával is találkoztak, Juszti arra kóborolt egyedül, amerre akart, de az ő kérését nemhogy nem lehet valóra váltani, de ráadásul ennyire nagyon nem. Juszti megsimogatta, és közben elővette a telefonját, kikereste a grannykype-ikont, és már tárcsázott is. Sokat kellett várni, míg egy kissé csapzott hajú Mamó megjelent a kamera látókörében, körülötte kórházi kisszekrény, mögötte sárga fal. „Gyerekek”, suttogta Mamó kicsit gyorsan véve a levegőt, de teljesen érthetően, „nem beszélhetek hangosan ebben a szobában, hogy vagytok?” „Mamó, mi történt?”, kérdezte azonnal Juszti, „én sem tudom, hát folyamatosan ettem az antikákuglófot, már rosszul is voltam tőle, hordtam a kabátot, de úgy látszik, kevés volt a védelem, talán hogy lementem a boltba, az lehetett a baj, meg túl sokat dolgoztam, és nem figyeltem arra, hogy elég napsugarat gyűjtsek össze délután, mert a napsugár, az segít… nem értem”, suttogta tovább, és aztán köhögni kezdett, a kék szeme nem csillogott úgy, mint szokott, amit Berci próbált nem észrevenni, de sajnos igazából észrevette, csak szerette volna elfelejteni. „Mamó, hogy segítsünk?”, folytatta Juszti, „sehogy, majd meggyógyulok, csak vigyázzatok magatokra… de most le kell tennem”, mondta Mamó elhaló hangon, a grannykype is szakadozott, ami addig sosem történt, Mamó pedig kinyomta a hívást, és az egésztől egyáltalán nem nyugodtak meg.
Berci teljesen megbénult a félelemtől, nem tudta elképzelni, mi lehet az, amit Mamó nem tud varázslattal megoldani, eddig mindig mindent elrendezett egyedül, így ez a helyzet enyhén szólva is idegesítette. „Kitalálunk valamit”, közölte Juszti. Berci helyeselt, csak éppen fogalma sem volt arról, hogy mit. „Csak hadd’ gondolkozzam.” Erre Berci csöndben maradt, de elég idegtépő volt várni, hogy Juszti gondolkozzon. És egyáltalán mit tud gondolkozni, amikor itt gyakorlatilag nincs mit tenni? Ők nem tudják meggyógyítani Mamót, oda sem mehetnek, legfeljebb csak itt ülhetnek ebben az unalmas karanténlakásban. Végül mégis ő javasolt valamit: „figyelj már, az a leguánnyál, az nem működhet esetleg?” „Karcsi papa kotyvaléka?” „Az.” Juszti erősen ráncolta a homlokát. „Fogalmam sincs. Bárcsak értenék ehhez.”
De azért gyorsan felhívták Karcsi papát, aki azonnal a szívéhez kapott a hírre. „Mamó elkapta? Komolyan? Az a 76 éves csitri? A kutya mindenét. Minden idők egyik leghíresebb microgrannyje? De hiszen ez borzasztó!”, mondta azonnal a könyvei között ülve és közben Oszkárt simogatva. „Azonnal rendelkezésre bocsájtom a főztömet, ha elfogadjátok”, mondta Karcsi papa meggyőződéssel, de Juszti egyáltalán nem volt biztos a dologban. „Karcsi papa, ez használ? Honnan tudjuk, hogy nem ártunk vele?” „Kérlek szépen, az állatkísérleteken túl vagyunk. Oszkár után, már a leguánnyálat is felhasználva, meggyógyítottam négy fehér egeret a terráriumomban, akik hetek óta tüsszögtek, Hedviget, a szobám sarkában élő pókot – évek óta együtt élünk –, két teknősbékámat illetőleg magamat, mert miután az állataimon végigsöpört a járvány, én sem éreztem magam valami fényesen. Mondtam már, hogy szerintem egy kis denevérszárny morzsalék még kellene bele, de ahogy látom, a szobádban éppen van is denevérszárny.” Juszti kétkedve ingatta a fejét, majd felnézett az íróasztala fölött lógó denevérre. „Három éve lóg itt, és régebb óta döglött”, jegyezte meg. „Jól van, nem azt mondtam, hogy élő denevér szárnyát kell belemorzsolni”, válaszolta Karcsi papa, néhány szál haját még jobban a koponyájára tapasztva fehér, kék eres nagypapa-kezével. „Fogsz egy fokhagymareszelőt, és mintha szerecsendió lenne, csak annyit teszel hozzá.” „Karcsi papa, nekem nincs sok fogalmam a tökéletes higiéniáról meg sterilitásról, de egy három éve porosodó denevér szárnya nem tűnik úgy, mintha egy 76 éves nagyi gyomrába kívánkozna.” Karcsi papa méltatlankodva nézett fel, „hát letörlöd előtte, nem?”. Juszti megvonta a vállát. A grannykype megint szakadozott egy egészen kicsit. „Na, idefigyelj, Jusztikám! Ma este el tudom küldeni a főzetet a verebeimmel, reszelj hozzá szárnyat, és juttasd el Mamóhoz, addig én is szervezek neki egy kis meglepetést. Szóljatok Borkának, mert ő nagy segítség, legyetek szívesek. Illetőleg gondoljatok egy fontos mondásra Marcus Aureliustól, miszerint ’az élet inkább birkózáshoz, mint tánchoz hasonlít, mert felkészülten, sőt, rendíthetetlenül kell állnunk minden eshetőséggel, a váratlannal szemben is’. Hát mi felkészülünk ezzel a denevérszárnnyal meg az én kis meglepetésemmel mindenre… bár, megjegyzem, egy pici tangónak azért jobban a híve volnék, mint valamiféle birkózásnak – na mindegy.” És Karcsi papa felállt, pepecselni kezdett az üvegeivel, és bontotta a vonalat, Berci meg Juszti pedig értetlenül nézett maga elé. „Te érted, mit fecsegett össze?”, kérdezte Juszti, Berci meg okoskodón vállat vont. „Nem, a birkózást meg a tangót nem, viszont küld valamit. Ha a verebei idetalálnak.” „Áthívom a sakkos csajt, hátha jobban kezeli a nagyapját, mint mi”, közölte Juszti, és már dörömbölt is Borkának, aki valamiért nem jelent meg, csak a néhány perccel későbbi második próbálkozásra. „Bocsi, fiúk, reggeliztem. Mi a baj?”, nézett körül még ő is pizsamában. Pingvinek voltak a nadrágján és jegesmedvék, de azért leginkább pingvinek, és igen jól mutattak egytől egyig. „Mamó kórházban van, Karcsi papa szérumot küld este, de Juszti bizalmatlan, gondoltuk, te segíthetsz”, foglalta össze Berci, mert hirtelen úgy érezte, már legalább beszélni tud, és ennek azért igencsak örült. „Aha, akkor kiállok az erkélyre, mert papa verebei nem éppen a lángeszükről híresek. Legfeljebb az én erkélyemet találják meg, és reménykedjünk, hogy nem folyatják ki a szérumot.” „Atyaég, ez nagyon súlyos”, temette kezébe az arcát Juszti, „egy ismeretlen kotyvalékot akarunk Mamónak eljuttatni, még nem tudjuk, hogyan, és közben reménykedünk, hogy a madarak nem törik össze azt, amiről fogalmunk sincs, hogy árt-e vagy használ. Nekem nem tűnik egy mestertervnek”, és teljesen elhalt a hangja. „Na, azért ne becsüld te csak le Karcsi papát!”, toppantott Borka, csak mondjuk mezítláb, így nem szólt nagyot, de minden valószínűség szerint fájt neki. „Szórakozottnak szórakozott, de eddig még soha nem halt meg egyetlen állata sem! A guppik a sarokban húsz éve élnek, Hedvig, a pók már babakoromban is ott szőtte a hálóját a dolgozó falán, a fehéregerek meg egyre csak szaporodnak. Oszkár kora pedig nem ismert, de minimum tizenegy éve lakik Karcsi papánál és állítólag tizennégy évesen fogadta örökbe. Valamit tudnia kell.” „Értem”, nyögte Juszti. „Nem nagyon van más választásunk, mint hogy bízunk benne. Csak ki kell dolgoznunk egy alaposabb tervet.”
